Az "erdő hercege"
2012.02.24. 14:30
3 évvel ezelőtt októberben elérkezett a lehetőség számomra, hogy egy dámbikát lőhessek Nagykőrösön. Alig vártam, hogy érkezzen a telefonon, a barcogás megkezdéséről. 3 hét is eltelt, mire Lajos bácsitól - a társaság akkori elnöke - jött a telefon, hogy előző este 9 bikát hallottak barcogni. A hívás utáni másnap, korábban végeztem a munkával, és már indultam is a vonattal Nagykőrösre. Lajos bácsi várt az állomáson kocsival, és vitt ki a kastélyba. 10 perc alatt átöltöztem, addigra Laci is megérkezett, így el is indultunk az egyik általa kiszemelt barcogóhelyhez, tele várakozással.
Október ellenére még igencsak meleg volt, ezért is indult viszonylag későn a barcogás. Ahogy vártunk az erdei úton, hogy meghalljuk a barcogó bika, libagágogáshoz hasonló jellegzetes hangját kökényt szemezgettünk a bokrokról. Éppen rágyújtottam, amikor felcsendült a bika hangja. Mivel még soha nem hallottam azelőtt barcogást, így nem tudtam megsaccolni sem, hogy mennyire lehet a bika. Elnyomtam a cigarettát és nekivágtunk az erdőnek, egyenesen a hang irányában. Minden kis csapásnál azt hittem már odaértünk a bika mellé, de tévedtem. Majdnem 15 perc erőltetett séta után elértünk egy nagy diófát. A fánál kanyarodott el az út jobbra és balra is. Ahogy ott tanakodtunk, hogy melyik irányba induljunk el, egyszer csak a bika elhallgatott. Megijedtem, hogy vajon mi történhetett. Meghallott bennünket, vagy esetleg csendben odébbállt. Ekkor elkapott a vadászláz is, egyre jobban ziháltam, remegtem. Akkor nyugodtam meg ismét, amikor ugyanabból az irányból ismét felhangzott a szarvasteheneket szerelmes légyottra csábító hang. Laci döntött, jobbra megyünk, de figyelmeztetett, hogy egyszerre lépjek vele, és lehetőleg ugyanabba a nyomba, ahol Ő halad, mert már közel vagyunk a bikához. Azt hiszem soha azelőtt, és talán azóta sem mentem annyira halkan, mint akkor. 40 méter guggolás, mászás, lopakodás után elértünk egy kidőlt fához. Magunkhoz emeltük keresőtávcsöveinket és megláttuk a háremet. Legalább 10-15 szarvastehén állt a kidőlt fával szembeni tisztáson. Tudtuk, hogy a bika is itt lehet, mert ugyan a hangját hallottuk, de nem láttuk. Helyette megpillantottunk további két kisebb és fiatalabb bikát tőlünk 15 méterre egy fa tövében feküdni. Figyeltünk, hallgatóztunk, amikor a bika egyszer csak kilépett a tisztás túlsó oldalán lévő erdőből. Laci egy nyugtázó bólintással reagált a kérdésemre, hogy Őt vártuk-e.
Felvettem a fegyverem, és belenéztem a távcsőbe, hogy megkeressem azzal is "herceget", de nem találtam. Visszalépett az erdőbe, és a tehenek egy része is követte. Laci figyelmeztetett, hogy folyamatosan figyeljek, mert visszafog jönni. Így hát tovább fürkésztem az erdőnek a szélét, ahol a bika korábban belépett. Azon gondolkodtam közben, hogy mi lesz, ha nem jön vissza. Megpróbálunk egy másikat becserkészni, vagy majd másnap reggel próbálunk szerencsét. A gondolataimból a bika zökkentett ki, amikor az erdőnek, hozzánk közelebb eső szélén kilépett. Óvatosan odafordultam, és megcéloztam. A gyorsítót éppen előretoltam, amikor bika elindult a tisztáson maradt tehenek felé. Ekkorra már kezdett fáradni a kezem a fegyver tartásától. Egyre jobban remegett a szálkereszt a bikán. Laci észrevette, és nyugalomra intett, ne idegeskedjek, előbb-utóbb megáll és akkor eljön az én időm. De a bika csak nem akart megállni, és újra belépett az erdőbe. A következő feltűnéséig tartó 1-2 perc igazi örökkévalóságnak tűnt. Ugyanott lépett ki ismét, ahol másodjára bement. A mai napig nem tudom, hogy miért, de ahogy megláttam a céltávcsőben, minden fáradtság elillant, a szálkeresztet a gerincvonalára helyeztem és elhúztam az elsütőbillentyűt. Hirtelen csönd lett. A tehenek és a két kisebb bika elszaladtak. Mi pedig kerestük a távcsöveinkkel, hogy a lövésem sikeres volt-e. Megállapodtunk, hogy elszívunk egy cigarettát, és utána megkeressük a rálövés helyét. Alig mentünk a rejtekünktől 10 métert, amikor megláttuk a "herceget" a tisztás túlsó sarkán feküdni. Ránéztem Lacira, megöleltem és odaszaladtam a bikámhoz. Az-az érzés, amit akkor éreztem, egyszerűen leírhatatlan. Már sötét volt, mire visszaértünk a kastélyhoz. A hagyományokhoz híven, elkészítettük a ravatalát, és Laci hivatalosan is dámbika vadásszá avatott. Szerintem nem túlzás, ha azt mondom, ez a vadászat volt a legszebb és legizgalmasabb vadászélményem az eddig átéltek közül. Üdv a vadásznak!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Bujdosó Róbert (Mikrobi75) 2012.03.16. 21:04:46
Feltételezem, hogy a nevemből rájöttél már, hogy ki vagyok. :)
Jó kis cikket írtál a Bika elejtésedről.
Az egyik nagykőrösi újság megírta a cikkedet az egyik számába... és ezért gyorsan megkerestem itt a neten is, hogy írjak pár sort. :)
Gratulálok a Bikádhoz, bár azt hiszem, hogy akkor is gratuláltam személyesen. :)
Ha érdekel egy kis Dámbikás történet akkor olvasd el az én sztorimat a mikrobi75.blogspot.com/
oldalon. Igaz itt a Bika nem lett lelőve, de a történet az jó volt nagyon. :)
Üdv neked és az idősnek is.:
Bujdosó Róbert Nagykőrös