Hosszú szünet után ismét jelentkezem egy történettel, és mint a címből kitalálható egy olyannal, ami a magyar erdők királyához a gímszarvas bikához kötődik.

2008 októberének elején édesapámmal utóbőgésre érkeztünk Egervárra, Zalaegerszegtől nagyjából 15 km-re. Akkor voltunk ott először vadászni, ami a vadőrök és a vadászmester fogadtatásából nem derült ki, hiszen úgy fogadtak bennünket, mintha már 1000 éve ott vadásznánk. Ez a kedves gesztus jól indította, azt a három napot, amit ott eltöltöttünk. Rajtunk kívül senki nem volt a vadászházban, ami a terület közepén helyezkedik el, az erdőben. A szobák és a többi helység is csak úgy árasztotta magából a vadászat igazi hangulatát, a falakat korábbi évek szarvas, őz és vaddisznó trófeái díszítették. A holmijaink lepakolása után a társalgóban egy jó kávé kíséretében tisztáztuk, hogy ki milyen bikát szeretne terítékre hozni, valamint, hogy ki-kivel megy ki másnap hajnalban és melyik területrészre. A részletek megbeszélése után a vacsora mellett mindenki mesélt a legemlékezetesebb vadásztörténeteiről, amik minden egyes pohár bor után egyre színesebbek, elképesztőbbek és izgalmasabbak lettek. Éjfélkor aztán takarodót fújtunk, mert nem szerettük volna, ha az anekdotázás a másnapi vadásszerencse rovására ment volna. Nagyon nehezen hajtottam álomra a fejem, mivel már bennem volt az izgalom, ugyanis addig még soha nem volt szerencsém gímbikát látni, nemhogy elejteni. De idővel nyert a vacsora és az-az egy-két pohár bor és végül sikerült elaludnom. 

Hajnalban aztán édesapám ébresztett, hogy kezdjek készülődni, mert már a kávé is lefőtt és lassan elkezd pirkadni is, nem szeretné, ha elkésnék. Gyorsan magamra kapkodtam a ruhát, kivettem a fegyverem és a lőszert a tokból és mentem is le kávézni.

Még sötét volt, amikor egy dombtetőn lévő gyümölcsös melletti leshez kiértünk. A kísérőm elmondta, hogy az elmúlt egy hétben bőg a gyümölcsösben egy bika, amit a szeptemberi bőgéskor még nem hallottak. Nem tudta, hogy mekkora bika lehet, de a hangja alapján egy próbát megér. Ahogy felültünk a lesre, már láttuk a messzi távolban a horizonton feljövő nap által megszínezett égboltot. Ekkor szólalt meg először a bika is. Egy-két fáradtnak tűnő nyöszörgés után rendíthetetlenül rázendített szerelmi "énekére", ami így októberben elég ritka. Feszülten hallgattuk, figyeltük, hogy mikor és hol lép ki a fák közül, de hamarosan konstatálnunk kellett, hogy a hang és így a bika is távolodik tőlünk. Lassan már egészen jól lehetett látni, és a bika egyszer csak elhallgatott. Majd hallottuk az ágak recsegését, és megláttuk, amint tőlünk vagy 400 méterre kilép a gyümölcsösből. Gyorsan felvettük a távcsövet, hogy megvizsgáljuk a még soha nem látott bikát, és nyugtáztuk, hogy a maga közel 10 kilós trófeájával most úgysem fért volna bele a célnak kitűzött elvárásokba. Megvártuk, hogy teljesen kivirradjon, közben pedig már az esti lest tervezgettük. Ekkor megcsörrent kísérőm telefonja, amin jött a hír, hogy édesapám, abban a fiatal akácosban, ahova kiültek sikeresen meglőtte a bikáját. Kisvártatva elhagytuk a lest, hogy menjünk segíteni és szemügyre venni a hajnali vadászat eredményét. Mire odaértünk a leshez, addigra megérkezett a vadásztársaság szekere is, hogy a elejtett "királyt" bevigye a vadászháznál időközben elkészített ravatalához. A vadászháznál a végső tisztelet megadása után koccintottunk a reggeli vadászat sikerére és a bika tiszteletére.

Délután egy még "lábon" lévő kukoricás mellé ültünk ki, ahol nem igen jártunk szerencsével, mivel se nem hallottunk, se nem láttunk bikát, ami a melegnek volt köszönhető.

Hajnalban ismét egy "új" helyre mentünk ki, mégpedig oda, ahol előző este édesapám ült. A les egy dombnak az oldalában helyezkedett el, mögötte és mellette vegyes erdő, előtte pedig egy tarvágás helyezkedett el. Kicsit már késésben voltunk, amikor a területre kiértünk, de a reggelre leszálló köd miatt egyébként sem láttunk volna semmit, így nem is idegesítettük magunkat. Ahogy az autóból kiszáltunk, és indultunk a les felé, meghallottuk egy bika velőtrázó bőgését. Azonnal megdermedtünk, mivel tisztán be tudtuk azonosítani, hogy a hang a les felé vezető útról jött. A bikát azonban nem láttuk, mert még mindig elég sűrű volt a köd. 5 perc helyben állás és hallgatózás után szépen lassan elindultunk az úton, amikor a bika ismét megszólalt. Zajtalanul haladtunk tovább, amikor a kísérőm egyszer csak megdermedt, és a jobb kezé előremutatott. Akkor láttam meg a bika hátsóját, majd szépen lassan magát a bikát is, tőlünk körübelül 20 méterre. A bika pontosan a les és köztünk állt. Velünk nem törődve újra rákezdett és vagy 10 percig kis szünetekkel folyamatosan bőgött. A mellkasom beleremegett a hangjába, de mivel ez a bika még nagyobb volt, mint az előző reggeli, így a látványban történő gyönyörködésen kívül mást nem tettünk. A bőgés befejeztével szépen lesétált a domb oldalon és eltűnt a domb alján csörgedező patak melletti erdőben. Akkora élmény volt, hogy ekkora bika, ilyen közel bőgött hozzám, hogy a leírni egyszerűen lehetetlen. Úgy döntöttünk, hogy délután időben felülünk erre a lesre, hátha van itt még másik bika is. Így is tettünk és viszonylag már korán elhelyezkedtünk a lesen. Az idő talán egy kicsit hűvősebb volt, mint előző nap, de még mindig elég meleg. Az idő gyorsan telt, és a nap is már kezdett lebukni a dombok mögött, amikor egyszer csak egy halk nyöszörgést hallottunk a les melletti erdőből. A kísérőm elővette a bőgőkürtjét, és párbajra hívta a rejtélyes ismeretlent. A bőgésre azonban nem jött válasz, és mozgást sem hallottunk. 10 perc hallgatózás és várakozás után már kezdtünk magunkban kételkedni, hogy valóban egy bikát hallottunk, amikor tőlünk úgy 130 méterre kilépett az erdőből a hang gazdája. A kísérőm elképzelhetetlen gyorsasággal, és szabad szemmel el is bírálta, hogy ez bizony az a bika, amit kerestünk, úgyhogy kapjam magam össze és próbáljam terítékre hozni. A bika úgy állt meg, hogy a lesről csak bal kézzel tudtam megcélozni, ami jobb kezesként kicsit feszélyezett. A céltávcsövem szálkeresztjét a bal lapockájára helyeztem és elhúztam az elsütő billentyűt. A bika a hátsó két lábára ágaskodott, az első kettővel pedig rúgott egyet a levegőben. Láttam, de éreztem is hogy a lövés a legjobb helyre ment. A bika körübelül 20 métert szaladt még, majd megremegve összeesett. Tudtuk, hogy sikerült, és azzal a kettős érzéssel, ami ilyenkor a legtöbb vadászban előjön, gratuláltunk egymásnak. A bikához érve megállapítottuk, hogy mind a bírálat, mind pedig a kilövés megfelelő volt. Már késő este volt, mikorra sikerült beérnünk a vadászházhoz. Reggel aztán a bikának a ravatalánál összegeztünk az elmúlt pár nap élményeit és az első gímbikám elejtésének körülményeit, melyeket míg élek soha nem fogok elfelejteni.

Üdv a vadásznak!