Idén januárban ismét elmentünk édesapámmal a szokásos őzsuta vadászatunkra Milotára. István bácsiék a szokásos kedvességükkel láttak bennünket vendégül. Már a megérkezésünkkor említették, hogy az utóbbi 1-1,5 hónapban újra megjelentek a vaddisznók a területen. Számukat tekintve csak óvatos becslést tudnak adni, de abban biztosak, hogy 2 igazán nagy (~30db) konda van a területen. Mondanom sem kell, hogy már a vaddisznó említésére magával ragad a vadászláz. Az összes Magyarországon lőhető nagyvad közül a kedvencemnek számít. Okos, kitartó és jól rejtőzködő vadnak tartom. Megbeszéltük tehát Anikó néni felejthetetlen vacsorája alatt, hogy próbára tesszük a milotai vaddisznóállományt, és ott tartózkodásunk minden estéjén kiülünk lesre.

Sajnos az időjárás nem volt túl kedvező a lesvadászatra, így az első két este inkább anekdotázgattunk a korábbi élményeinkről a kandalló mellett, reménykedve abban, hogy talán az utolsó estére megjavul az idő és lehetőségünk lesz vaddisznóra is vadászni.

A reménykedésünk nem volt hiába, ugyanis utolsó estére kitisztult az ég, elállt a napok óta folyamatosan fújó viharos erejű szél, és kellően lehűlt a levegő. Nem is vártunk tovább, István bácsi fiával beültünk a Lada Nivába, és a magosligeti erdőbe indultunk. Az erdő szélén leraktuk az autót, és mindketten elindultunk a leseink felé. Az én lesem egy szálerdőben volt. Kicsit tartottam tőle, hogy nem fogom megtalálni, de István útmutatása olyan jól sikerült, hogy nem is kellett keresnem. Ahogy az erdőt szegélyező bokrokat elhagytam, hihetetlenül szép és magával ragadó látvány tárult a szemem elé. Hatalmas tölgyfákból álló erdőt láttam, aminek az alját az ősszel lehullott levelek borítottak. Előttem egy jól kivehető út kanyargott a nagyjából 200 méter hosszan a magaslesig, és nagyjából a távolság felénél egy kis kőhíd kötötte össze az utat és az erdőt, a köztük lévő árok felett. Nesztelen léptekkel igyekeztem a les felé, tele elképzelésekkel, és reményekkel az esti vadászatot illetően. Felültem és elhelyezkedtem a lesen, rágyújtottam egy cigarettára és vártam. Nagyjából egy órát még szunyókáltam is. Amikor felébredtem már erős szürkület volt, az erdő kezdett szépen lassan elcsendesedni. Egyszer csak meghallottam, hogy a jobbra tőlem elreccsen egy igencsak méretes gally, majd kis idő után még egy, majd még egy. Tudtam, hogy ez mit jelent, megjöttek! Ahogy eljutottam a felismerésig, már hallottam a süldők hangját is és a kocáknak a rendreutasító röffenését is. Magamhoz emeltem a fegyverem, kibiztosítottam és feszült figyelemmel vártam, hogy megpillantsam őket. Ekkora már a Hold is felkelt és fényével bevilágította a körülöttem elterülő erdőrészt. Már ott jártak előttem, hallottam, éreztem őket, de látni nem láttam egyet sem, mivel nagyon rafináltan az erdő szélén jöttek fel, az előttem nagyjából 100 méterre lévő kökény bokorral sűrűn borított részhez. Mikor elcsendesedtek, visszahelyeztem az elbiztosított fegyvert a magasles oldalához és újra várakozásra kényszerültem. Az égen közben kisebb bárányfelhők jelentek meg, amik néha elvették a Holdnak a fényét, és olyankor teljes sötétségbe borult az erdő. Egy ilyen alkalmat követően lettem figyelmes arra, hogy mintha egy nagy fekete "kupac" került volna mellém, a lessel egy vonalban, de az út melletti árok túl oldalán. Valami azt súgta, hogy ez még 2 perce nem volt ott. Vártam, hogy egy újabb besötétedés után is látom-e még a szemem sarkából a "kupac"-ot. Majd ismét egy felhő került a Hold elé, és megint sötét lett. Ekkor óvatosan a fegyveremért nyúltam, és feszülten figyeltem, hogy esetleg hallok-e valamit. Hirtelen eltűnt a felhő, de a feketeség a helyén maradt. Remegve a vadászláztól próbáltam elfordulni, hogy jobban szemügyre vegyem ezt a különös jövevényt. Akkor láttam meg, hogy egy hatalmas vadkan figyel, megmeredve, a szájából tekintélyes nagyságú agyarakkal. Lebuktam! Ügyesebb volt, mint én, és kivárt. Tudta, hogy valami nem stimmel, és óvatosabbnak kell lennie. Igaza volt. Ahogy észrevette, hogy megmozdulok, fújt egy nagyot és villámsebességgel a sűrűbe rohant, hatalmas csörgés kíséretében. Aznap este már nem jött több vaddisznó, és ugyan nem sikerült elejtem egyet sem, mégis megvolt egy fantasztikus élmény, amit már senki nem vehet el tőlem.

Ezekért az élményekért érdemes vadászni.

Festmény: Koncz Sándor: Vaddisznó...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.