Végre beköszöntött a tavasz, hiszen megérkeztek a szalonkák. Azonban ebbe az örömbe, sajnos már harmadik éve keserűség is vegyül, hiszen a klasszikus, idényjellegű vadászatát ennek az apró tüneménynek megszüntették, helyét a monitoring vette át. A monitoring célja, hogy megvizsgálja, az éves teríték a hazánkon tavasszal átvonuló állomány 1 százalékát nem haladja meg, és ez nem befolyásolja a populáció állapotát. A monitoring ezidáig sikeresnek tekinthető, azonban ez még korántsem jelenti azt, hogy a vadásztársadalom visszakapja a már vadászaton belül is tradíciónak tartott idényjellegű szalonkavadászatot. De most nem a keserédes jelenről, hanem a szép múltról szeretnék inkább írni, abból is kiemelve azt a jó pár évvel ezelőtti tavaszi napot, amikor egy reggeli és esti húzáson 14 szalonkára volt lehetőségem rálőni.

A pontos dátumra nem emlékszem, csak arra, hogy március közepe lehetett, amikor az egyik hétvégére, édesapámmal meghívást kaptunk Nagykőrösre szalonkavadászatra. Jó szokásunkhoz híven tele izgalommal érkeztünk a kastélyhoz, ahol rajtunk kívül még legalább húsz vadász volt már jelen. Nagykőrös a maga vegyes erdejével és a "Tőzegesével", a szalonkák egy kedvelt tartózkodási helye volt és jelenleg is az a tavaszi és őszi időszakban. Tudtuk, hogy Kőrösön sokan szeretik a szalonkát vadászni, de ennyi vadász akkor is soknak tűnt. A bemutatkozásokkor derült ki, hogy az ország számos pontjáról érkeztek vadászbarátok, hozzánk hasonló meghívásra. A vadászok között ott volt Csikai Pali bácsi is, aki nagyon sok hasznos és érdekes tudnivalót mondott a szalonkáról, és annak vadászatáról. A csomagok lepakolása és az átöltözést követően a kastély előtt gyülekeztünk, ahol egy kalapból kellett mindenkinek kihúzni az esti standjának a számát. Nekem a 14-es stand jutott, ami egy tisztáson helyezkedett el, nyírfákkal és akácokkal szegélyezve. A "szalonkázásban", a vadászaton túl a téli pihenőből ébredő, sarjadó erdőnek, mezőnek az illata az, ami a legjobb. Vidámságot csal az ember arcára, ahogy a madarak megállás nélkül csiripelnek, civakodnak, udvarolnak egymásnak a rügyező fák és bokrok ágain. Az esti húzáson nem láttam és nem hallottam semmit, azonban a két standdal mellettem álló egyik vadászt Diana a kegyeibe fogadta, és elejthette élete első szalonkáját. Az esti vadászat utáni avatás és vacsora közben természetesen a másnap hajnali esélyeket latolgattuk és reménykedtem, hogy a sorsolás eredményeképpen egy szerencsésebb standon állhatok majd.

El is érkezett a hajnal, amikor a reggeli kávé mellé kihúztuk a standunkat. Nekem az 1-es stand jutott. Egy közepes méretű mezőnek a jobb sarkában volt állás, aminek bal oldalán egy fiatal tölgyfás volt, mögötte pedig öreg nyírfákkal tarkított vegyes erdő. Még sötét volt mikor a helyemet elfoglaltam. Nem álltam ott 10 perce, amikor a hátam mögötti erdőből pisszegét hallottam, majd amikor a hang felé fordultam, láttam, hogy egy szalonka a friss hajnali szellőt erejét kihasználva, kényelmes szárnycsapásokkal közeledik felém. Kibiztosítottam a fegyveremet és lőttem. Majd ismét lőttem. Az első lövésem jócskán elé, míg a második már mögé ment. A szalonka pedig, úgy, ahogy megszokhattuk tőle, a stukákhoz hasonló bukórepülésbe kezdett, majd tovarepült. Sebaj, gondoltam, lesz itt még több. Ahogy újratöltöttem, már halottam is az újabb pisszegést és vele együtt a madarat is, ahogy igencsak gyorsan kivágódott a tölgyfák felett. Rádupláztam, de ezúttal sem jártam nagyobb szerencsével, mint az elsőnél. Ekkor már kezdtem zavarodottá válni, hogy mi lehet a baj. Rosszul célzok, vagy a lőszer nem megfelelő? Nem tudtam a gondolat menetem végére érni, mivel megláttam egy cvikket, ahogy hangtalanul, kergetőzve közelednek felém. Ismételten, immáron harmadszor dupláztam ki a puskámat, eredménytelenül. Mély lélegzetet vettem, és igyekeztem megnyugodni. Elhatároztam, hogy ha törik, ha fúj, csak a biztosra lövök rá. Biztos, mint olyan, nincs a vadászatban, és erre akkor is sikerült rájönnöm. Aznap hajnalban összesen 9 szalonkát sikerült elhibáznom, 15 lövéssel. Rajtam kívül, még ketten láttak szalonkát, de lőni senkinek sem sikerült. Ment is az ugratás a reggelinél, hogy ennél kevesebb lövéssel is nyertek már háborút. De jót nevettem rajtuk én is, mert ennél fantasztikusabb szórakozást elképzelni sem lehetett volna.

Azonban ezzel nem ért véget a napom, mert ahogy Nagykőrösről hazaértünk Tószegre, ott is kimentünk az esti húzásra szerencsét próbálni. Aznap este úgy alakult, hogy az úgynevezett "ypszilon"-hoz állhattam, ami a Tisza árterében elhelyezkedő egyik nyárfásában lévő ypszilon elágazásról kapta a nevét. Édesapám velem párhuzamosan a nyárfás szélén lévő úton állt, a vaksánc partján. Valami szerencse folytán, akkor este 6 szalonka jött rám, abból egy cvikk volt és 4 szóló madár. Viszont Diana, akkor is csak annyira fogadott a kegyeibe, hogy láthattam és rálőhettem a kedvenc madaraimra, de felvenni egyet sem tudtam. 

Sem előtte, és sajnos azután sem volt ilyen szerencsém, hogy ennyi szalonkát láthassak. Bízom benne, hogy egyszer ismét dicső fényében és helyén fogják kezelni a törvényhozók is ennek a már-már meseszerű kismadárnak a vadászatát, ami sok-sok évtizeden és évszázadon keresztül a vadászati hagyományunk részét képezte.

(Festmény: Boros Andrea - Szalonka)

3 évvel ezelőtt októberben elérkezett a lehetőség számomra, hogy egy dámbikát lőhessek Nagykőrösön. Alig vártam, hogy érkezzen a telefonon, a barcogás megkezdéséről. 3 hét is eltelt, mire Lajos bácsitól - a társaság akkori elnöke - jött a telefon, hogy előző este 9 bikát hallottak barcogni. A hívás utáni másnap, korábban végeztem a munkával, és már indultam is a vonattal Nagykőrösre. Lajos bácsi várt az állomáson kocsival, és vitt ki a kastélyba. 10 perc alatt átöltöztem, addigra Laci is megérkezett, így el is indultunk az egyik általa kiszemelt barcogóhelyhez, tele várakozással.

Október ellenére még igencsak meleg volt, ezért is indult viszonylag későn a barcogás. Ahogy vártunk az erdei úton, hogy meghalljuk a barcogó bika, libagágogáshoz hasonló jellegzetes hangját kökényt szemezgettünk a bokrokról. Éppen rágyújtottam, amikor felcsendült a bika hangja. Mivel még soha nem hallottam azelőtt barcogást, így nem tudtam megsaccolni sem, hogy mennyire lehet a bika. Elnyomtam a cigarettát és nekivágtunk az erdőnek, egyenesen a hang irányában. Minden kis csapásnál azt hittem már odaértünk a bika mellé, de tévedtem. Majdnem 15 perc erőltetett séta után elértünk egy nagy diófát. A fánál kanyarodott el az út jobbra és balra is. Ahogy ott tanakodtunk, hogy melyik irányba induljunk el, egyszer csak a bika elhallgatott. Megijedtem, hogy vajon mi történhetett. Meghallott bennünket, vagy esetleg csendben odébbállt. Ekkor elkapott a vadászláz is, egyre jobban ziháltam, remegtem. Akkor nyugodtam meg ismét, amikor ugyanabból az irányból ismét felhangzott a szarvasteheneket szerelmes légyottra csábító hang. Laci döntött, jobbra megyünk, de figyelmeztetett, hogy egyszerre lépjek vele, és lehetőleg ugyanabba a nyomba, ahol Ő halad, mert már közel vagyunk a bikához. Azt hiszem soha azelőtt, és talán azóta sem mentem annyira halkan, mint akkor. 40 méter guggolás, mászás, lopakodás után elértünk egy kidőlt fához. Magunkhoz emeltük keresőtávcsöveinket és megláttuk a háremet. Legalább 10-15 szarvastehén állt a kidőlt fával szembeni tisztáson. Tudtuk, hogy a bika is itt lehet, mert ugyan a hangját hallottuk, de nem láttuk. Helyette megpillantottunk további két kisebb és fiatalabb bikát tőlünk 15 méterre egy fa tövében feküdni. Figyeltünk, hallgatóztunk, amikor a bika egyszer csak kilépett a tisztás túlsó oldalán lévő erdőből. Laci egy nyugtázó bólintással reagált a kérdésemre, hogy Őt vártuk-e.

Felvettem a fegyverem, és belenéztem a távcsőbe, hogy megkeressem azzal is "herceget", de nem találtam. Visszalépett az erdőbe, és a tehenek egy része is követte. Laci figyelmeztetett, hogy folyamatosan figyeljek, mert visszafog jönni. Így hát tovább fürkésztem az erdőnek a szélét, ahol a bika korábban belépett. Azon gondolkodtam közben, hogy mi lesz, ha nem jön vissza. Megpróbálunk egy másikat becserkészni, vagy majd másnap reggel próbálunk szerencsét. A gondolataimból a bika zökkentett ki, amikor az erdőnek, hozzánk közelebb eső szélén kilépett. Óvatosan odafordultam, és megcéloztam. A gyorsítót éppen előretoltam, amikor bika elindult a tisztáson maradt tehenek felé. Ekkorra már kezdett fáradni a kezem a fegyver tartásától. Egyre jobban remegett a szálkereszt a bikán. Laci észrevette, és nyugalomra intett, ne idegeskedjek, előbb-utóbb megáll és akkor eljön az én időm. De a bika csak nem akart megállni, és újra belépett az erdőbe. A következő feltűnéséig tartó 1-2 perc igazi örökkévalóságnak tűnt. Ugyanott lépett ki ismét, ahol másodjára bement. A mai napig nem tudom, hogy miért, de ahogy megláttam a céltávcsőben, minden fáradtság elillant, a szálkeresztet a gerincvonalára helyeztem és elhúztam az elsütőbillentyűt. Hirtelen csönd lett. A tehenek és a két kisebb bika elszaladtak. Mi pedig kerestük a távcsöveinkkel, hogy a lövésem sikeres volt-e. Megállapodtunk, hogy elszívunk egy cigarettát, és utána megkeressük a rálövés helyét. Alig mentünk a rejtekünktől 10 métert, amikor megláttuk a "herceget" a tisztás túlsó sarkán feküdni. Ránéztem Lacira, megöleltem és odaszaladtam a bikámhoz. Az-az érzés, amit akkor éreztem, egyszerűen leírhatatlan. Már sötét volt, mire visszaértünk a kastélyhoz. A hagyományokhoz híven, elkészítettük a ravatalát, és Laci hivatalosan is dámbika vadásszá avatott. Szerintem nem túlzás, ha azt mondom, ez a vadászat volt a legszebb és legizgalmasabb vadászélményem az eddig átéltek közül. Üdv a vadásznak!

Tegnap vált biztossá, hogy április végén, május elején lehetőségem lesz Erdélyben siketfajdra vadászni. Már most alig várom, hogy ott legyek, lássam, halljam, ahogy dürög. A szállásunk Gyergyócsomafalvától nem messze, a havasokban lesz, egy igazi vadászkaiba. Az érzést, ami most bennem van Lükő Sándor novellája jobban át tudja most adni, így a következő linken el tudjátok olvasni.

www.vadaszat.net/kalendar/2006aprilis/novella/005_luko.htm

Tegnap reggel nagy várakozások közepette megkávéztam és kimentem a Hungexpo-n rendezett FEHoVa-ra. A várakozásainak megfelelően nagyon sokan vettek részt a mind kiállítóként, mind látogatóként a rendezvényen. A tavalyi évhez hasonlóan idén is egy egész pavilon szólt vadászíjászatról. Engem a vadászat ezen formája még nem érintett meg igazán, így csak gyorsan körbeszaladtam, és már mentem is az "A" pavilonba, ahol a fegyvereké és a vadászaté volt a főszerep. 

A bejáratnál lehetőség volt kipróbálni a lég - és kispuska lövészetet, így a résztvevő gyerekek egy jelentős része itt volt a szüleivel. Jó érzés azt látni, hogy ennyi kisgyerek érdeklődik a vadászat iránt. Azonban ezen kívül nem volt nagyon más, ami újdonság lett volna a tavalyi évhez képest.

A trófeabemutató résznél hihetetlen szép és élethű diorámák voltak, és elvétve egy-egy igazán különleges trófea is keveredett a sok érmes trófea közé. Személy szerint sokkal jobban rajongom egy különleges trófeáért, mint egy nagy és szabályosért.

Nagyjából két óra alatt végigjártam a kiállítást, különösebb katarzis nélkül, megvettem a már előre kiszemelt könyveket és várom, hogy jövőre talán érdekesebb lesz.

Íme néhány kép a kiállításról: